Sárkányok
Sárkányok
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Sárkányleírások
 
Sárkányfajok
 
Történetek, legendák
 
Egyéb misztikus lények
 
Szavazás
Egy szokásos, dögunalmas kérdés: Neked hogy tetszik a portál?:)

Fantörpikus! (Király)
Nagyon jó
Jeles
Hátizé...
Rossz
Főőőrteeelmeees!
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
Griff

Ezek a lények az oroszlán és a sas keverékei: testüket az oroszlántól, szárnyukat és fejüket a sastól kapták. Szőrös, csúcsos hegyű fülük van, mint a kutyának. Hátsó fertályuk mindenben az oroszlánéra hasonlít, mellső lábaik azonban hatalmas saskarmokban végződnek. Szárnyukat, fejüket és mellkasukat tolltakaró borítja, testük többi részét dús oroszlánbunda. Általában nyolcszor akkorák, mint az oroszlán, és erősebbek száz sasnál is. Egyes megfigyelők szerint kígyófarkuk van, de valószínűbbnek tűnik, hogy ezt a testrészüket szőrzet fedi, és sötét árnyalatú bojtban végződik, akárcsak az oroszlánoké.

Színezetük meglehetősen sokféle, fajról fajra változik. Többnyire eléggé egyhangú - homokszín bunda barna sastollakkal -, ám a törzs lehet hófehér vagy meleg aranysárga is, esetleg krémszínű, skarlát foltokkal. A fej- és a szárnytollak egyes példányokon kékek vagy zöldek, a mellkas tollazata élénkpiros. Ami a csőrt és a két mellső csüdöt illeti, ezeknek a színe szarusárgától ragyogó aranyfényűig váltakozhat. Maguk a saskarmok jobbára feketék.

Így írja le a griffmadarakat Michael Page a Sosemvolt dolgok enciklopédiájában, s lássuk be, az ábrázolás alaposságában a legigényesebb érdeklődő sem találhat kivetnivalót. Talán csak azt a hibát lehet felróni neki, hogy oroszlán és sas ivadékainak mondja őket; ez merőben tudománytalan álláspont. A griffek külön fajt alkotnak, egymás között szaporodnak. Nem elevenszülők; utódaikat szoptatás helyett madár módjára etetik, persze nem férgekkel és rovarokkal, hanem nagyobbfajta emlősállatokkal, alkalomadtán bizony emberhússal is. Fészkükbe azonban nem tojást, hanem fekete agátköveket raknak, ezekből kelnek ki idővel a fiókák.
Hiányolhatnók még a szövegből a pontos rendszertani meghatározást is, ám ennek az elhagyása inkább üdvös, mint kárhoztatandó. Szabatos megadása főként azért volna elhamarkodott, mert manapság e szárnyas meselények köznapi elnevezése körül sincs minden rendben - legalábbis hazánkban, Magyarországon.

A griff szó eredete az ógörög grüpsz kifejezésre vezethető vissza, ami keselyűt, karmos ragadozómadarat jelentett. A latinban - amely nem ismerte és kiejteni sem igen bírta a görög pszi hangot - a név gryphusszá torzult. A germán-szász idiómák számára azonban még ez is túl nyelvtörőnek bizonyult, hát tovább igazítottak rajta. Így lett a szóból a németben Greip, majd Greif, az angolban pedig gryphon, ami utóbb griffonná, illetve griffinné egyszerűsödött. Ez az angol szóalak kezd visszaszivárogni mostanában a hazai fantasy-regények s még inkább a szerepjáték-kiadványok lapjaira, ahol időnként griffonnak titulált szörnyekkel találkozhatunk. Ez nemcsak nyelvi barbarizmus, hanem arról is árulkodik, hogy az elkövetőknek igen ködös fogalmaik vannak mitikus hagyományainkról. A szóban forgó meselénynek ugyanis - szemben a goblinokkal, lichekkel, brownie-kkal stb. - van jó magyar neve: griffmadár vagy egyszerűen griff. Mégpedig azért, mert - ismét csak a fent felsoroltakkal ellentétben - már a honfoglalás előtt is szerves része volt népünk hiedelemvilágának. A kelta és a germán mitológiából viszont hiányzott; a nyugati lovagregékbe az antik írásos hagyományból került át. Magyar szövegkörnyezetben griffonnak nevezni tehát legalább akkora otrombaság, mintha a Hortobágyról szólva csikós és gulyás helyett tschikoscht és goulascht írnánk.

A griffmadár őshazája az antik Perzsia, a kevély Akhaimenida birodalom, mely oly hosszan és nevezetesen háborúskodott a görögökkel, s végül összeomlott a makedón Nagy Sándor csapásai alatt. Az ókori perzsákról nemcsak az közismert, hogy imádták mindenféle állatból egybeszerkesztett fantáziaszörnyekkel díszíteni az épületeiket, hanem az is, hogy valósággal bálványozták az erőt, a hatalmat, az uralkodói méltóságot. Nem csoda hát, hogy a legnemesebb és legfélelmetesebb égi, illetve földi ragadozóból összegyúrt keveréklény hamarosan népszerűbb lett az összes többi hibridnél. A griffmadár alakja fejezte ki a legméltóbb módon a nagykirály mérhetetlen fenségét és hatalmát. A szúszai és perszepoliszi paloták téglamozaikjairól éppúgy újra meg újra visszaköszön ránk, mint a romok között talált uralkodói pecséthengerekről; hol a szent tüzet őrzi, hol önmagában áll, zord és rettenetes tekintélyt sugározva. A nagykirály jogara alatt élő zsidók szemében a griff a perzsa birodalom szimbólumává vált.
A görögök barbároknak tekintették a perzsákat, ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy kultúrájuk temérdek elemét átvegyék és beépítsék a magukéba. Így történt ez a griffmadárral is, méghozzá jóval a híres háború kitörése előtt. Az a griffet ábrázoló aranylemez, amelyet a delphoi szentély fogadalmi ajándékai között találtak az ásatók, legalább fél évszázaddal korábbi az első görög-perzsa összecsapásoknál. A legendás szörny elszórt felbukkanásai a krétai paloták falfestményein és a hellén mitológiában még ősibb, még mélyebb kapcsolatokra vallanak az archaikus Közel-Kelettel, amelynek talaján a perzsa civilizáció virágba szökkent.
Az átvétel tehát végbement; a keveréklény szimbolikája azonban közben módosult. A történeti kor görögjei arisztokratikus vezetésű városállamokban éltek (még az ún. demokráciákat is - pl. az athénit - az egymást váltó nemesi családok szűk köre kormányozta), gondolkodásuktól idegen volt a korlátlan egyeduralom, a korlátlan tekintély eszméje. Az ő felfogásuk szerint ilyen hatalma halandó embernek nem lehetett, csak az isteneknek. Perzsiában a griff uralkodói jelkép volt; mire Hellaszba érkezett, isteni jelkép vált belőle.
A görög istenek közül a griffmadár alakja elsősorban Apollónhoz kapcsolódott. A delphoi jósdát is ő patronálta, az említett aranylemezt neki ajánlották fel. Őt magát ugyan sohasem ábrázolták griff képében, napisteni minőségében azonban igényt tartott a mondai szörnyek szolgálatára: ezek húzták ragyogó szekerét, amikor nap mint nap bejárta pályáját az égen, a teremtett világ fölött. Mintegy Apollón ellenpárjaként egy másik, jóval sötétebb istenség is griffek vontatta szekéren járt: Nemeszisz, az Éjszaka (Nüx) leánya, a bosszú tévedhetetlen angyala, aki megbüntette az istenekkel vetekedő gőg (a hübrisz) vétkébe esett halandókat. A gyarlóbb emberi bűnök - pl. apagyilkosság, hazaárulás, istenkáromlás - nem tartoztak az illetékességi körébe; ezekkel kolléganői, az erinnüszök és a hárpiák foglalkoztak. Nemeszisz griffmadarairól szólva érdemes megemlíteni, hogy megjelenésükben is igazodtak úrnőjükhöz, s bár többnyire éjjel keltek szárnyra, a napisten szekerét húzó rokonaikkal nappal sem lehetett összetéveszteni őket: ugyanis tetőtől talpig koromfeketék voltak.

A griffek nemcsak kocsihámba fogva szolgálták Hellasz isteneit; másik hálás feladatuk a kincsek őrzése volt. Dionüszosz például velük strázsáltatta színborral telt amforáit, melyek minden aranynál-drágakőnél közelebb álltak a szívéhez. Más istenek e téren konzervatívabb nézetet vallottak, s griffmadaraikat hagyományosabb jellegű kincsek őrizetére rendelték. A halandó világban álló szentélyeik előtt a természetfölötti őrszolgálatot két bronzba öntött griff képviselte: ha valami megátalkodott tolvaj megpróbált elcsenni egyet s mást a vagyont érő fogadalmi ajándékok közül, a szobrok megelevenedtek és széttépték. Állítólag.
A legtöbb őrző-védő griffet Apollón foglalkoztatta, bár arról nem maradt feljegyzés, hogy állandó munkakörben-é, vagy időnként váltogatta őket a szekerét vontatókkal. Roppant kincsesházai a földi birodalmában emelkedtek, mely - hol másutt? - a keleti horizont legszélén terült el; azon a vidéken, amit reggelente legelőször aranyoznak be a kelő nap sugarai. Hogy egészen pontosan hol is keresendő ez a mesés ország, arra nézvést a görög szerzők véleménye eltér, jobban mondva koronként változik, földrajzi látóhatáruk kiszélesedését követve. Kezdetben Baktriát, majd Indiát emlegették, ahol azonban Nagy Sándor harcosai nyomát sem találták az ígéret földjének; végül a „szkíta Rifei-hegyekbe” helyezték át, a Fekete-tenger keleti partvidékén túlra, ahonnan a legendás Aranygyapjú is származott. Mivel erre a tájra a nyugatrómai birodalom bukásáig nemigen vetődtek antik utazók, a legenda ebben a formában öröklődött át a középkorra. Mint látni fogjuk, e kultúrtörténeti véletlen jócskán megszalasztotta első hazai krónikásaink képzelőerejét; a középkori felfogás ugyanis pontosan a „szkíta hegyeket”, a griffek és az apollóni kincsek birodalmát vélte a magyar nép őshazájának!
A napisten országát egyébként a régi görögök sem tartották lakatlannak, bár a leírást, amit az itt élő emberekről adtak, a legjóhiszeműbb kései történetíró sem merte a mi őseinkre vonatkoztatni. Hüperboreuszoknak hívták őket; állítólag Apollón hitében elmélyedve a tökéletesedésnek oly magas fokára jutottak, hogy nem ismerték a háborút, s egész életüket bölcs elmélkedéssel töltötték. A környező népek sajnos nem voltak ennyire tökéletesek, és az isteni kincsek - érthető módon - jelentős vonzerőt gyakoroltak rájuk; ezért volt szükség a griffmadarak szolgálataira.
E harcias, sőt kimondottan szilaj lelkületű törzsek között már több joggal kereshetnénk a magyarok távoli elődeit, az ígéretes elmélet azonban nyakát szegi egy anatómiai buktatón. A hüperboreuszok szomszédait ugyanis egy roppant érdekes vonás különböztette meg a többi embertől, ami a mi honfoglalóinkra egyáltalán nem jellemző: csak egy szemük volt, a homlokuk közepén. (Máskülönben normális termetűek voltak, tehát nem álltak rokonságban a hírhedt küklópszokkal; ezt a feltevést már az ókorban tudománytalan babonaságnak minősítették.) Az antik auktorok el is nevezték őket arimaszposzoknak, azaz egyszeműeknek, „mert szkűtha nyelven az arima egyet, a szpu pedig szemet jelent” - világosít fel minket Hérodotosz (IV. 27.). Lakóhelyükről ugyanő a következőket írja:

Köztudomású, hogy itt ... lelik a legtöbb aranyat. Hogy milyen módon, arról nem tudok pontosan beszámolni. Beszélik, hogy az egyszemű arimaszposz törzs férfi tagjai rabolják a griffmadaraktól, de én bizony nem hiszem, hogy léteznének egyszemű emberek, akik különben a normális emberekhez hasonlítanak. Kétségtelennek tűnik azonban, hogy a föld legszélső vidékei, amelyek a többi földterületet közrefogják és magukba zárják, a legszebbek, és ezek kínálják a legritkább látványosságokat.

(A görög-perzsa háború III. 116.; Muraközy Gyula fordítása)

Mint a fentiekből is kitűnik, Hérodotosz adatai a napisten birodalmáról nem első kézből valók. Forrása, az Arimaszpeia című elbeszélő költemény, nem maradt ránk; szerzőjéről, a prokonnészoszi Ariszteaszról viszont tudjuk, hogy művét holtából való feltámadása után írta. Ezt követően másodszor is meghalt, de kétszáznegyven évvel később újra felbukkant az itáliai Metapontionban, és emlékeztette a lakosokat, hogy korábban már járt náluk egyszer; igaz, akkor holló képében kísérte a testi valójában megjelenő Apollónt. A jeles esemény emlékezetére a metapontioniak szobrot emeltek neki; ezt a szobrot Hérodotosz a saját szemével látta.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a történetírás atyjaként tisztelt Hérodotosz ezúttal igaztalanul kételkedett. Egy ilyen tekintélyes és közvetlen forrás tanúsága feltétlenül hitelt érdemel.
Csaknem négyszáz évvel a szőrszálhasogató Hérodotosz után egy jeles római enciklopédista - az idősebb Plinius - már hiszékenyebbnek és bőbeszédűbbnek bizonyul az arimaszposzokkal kapcsolatban:

Arról nevezetes ez a nép, hogy csupán egy szemük van, az is a homlokuk közepén. Örökös háborúságban élnek a griffekkel, eme szárnyas szörnyekkel, mert el akarják ragadni tőlük a föld mélyéről felhozott aranyat, ám a griffek azt éppoly kapzsin őrzik, mint amilyen mohón az arimaspusok igyekeznek megkaparintani a kincset.

(Historia Naturalis VII. 2.; Scholz László fordítása)
 

Mint megfigyelhetjük, négyszáz esztendő alatt Apollón és kincsesházai - mint korszerűtlenné vált elemek - kisápadtak a legenda hátteréből. Maradt a rengeteg arany, amelyre a griffek eléggé ködös úton-módon tesznek szert, hisz ők maguk aligha foglalkoznak bányaműveléssel; talán a szintén mondabéli aranyásó hangyák hordják föl számukra az ércet. Az isteni pártfogó eltűnésével az is homályossá válik, minek egyáltalán nekik a sok kincs? Az arimaszposzok indokai érthetőek - emberek lévén, ha vadak és vérszomjasak is, hasznát tudják venni az aranynak -, a griffek irracionális kapzsisága azonban annál inkább szemet szúr, mert az antik hagyomány sohasem tekintette őket értelmes lénynek, csak egy fantasztikus, félig-meddig természetfölötti állatfajnak.
A moralizáló középkori természetrajz aztán helyére tette a dolgokat, példázatként értelmezve az egész griffmadár-kérdést; lám, így bünteti meg Isten a mohókat és a harácsolókat! Az újfajta szimbolika a legkevésbé sem zavarta a tudós krónikásokat abban, hogy továbbra is létező valóságként tálalják olvasóik elé az aranyőrző griffeket. A kincsek eredetének kérdését - ahol a pliniusi logika a legnagyobbat bicsaklik - azzal a huszáros megoldással magyarázták, hogy Szkítiában bizony a föld magától termi őket. A griffek egyáltalán nem kapzsik, csupán arról van szó, hogy amikor fészket raknak, óhatatlanul összeszedik és beleépítik a szerteszét heverő drágaságokat is. Voltaképpen tehát csak állati ösztöneiknek engedelmeskednek, amikor lakóhelyüket és fiókáikat védik az aranyéhes arimaszposzokkal szemben.
A regényes kincsrablás bemutatása persze az idők múltával alaposan kiszínesedett a vérszegény pliniusi ábrázoláshoz képest.

A Grif madárról-is méltó, hogy Bérekesztésképpen röviden értekezzünk, mivelhogy a Tudósok irásiban sokszor fordul elő ennek a Madárnak emlékezeti, mellyet Grifnek neveznek. Mellyet olly igen nagynak és erősnek mondanak lenni, hogy akármelly fegyveres embert is az aerbe [levegőbe] fel-ragadhat. Négylábu Madárnak irják lenni, minémü az Oroszlán, nagy görbe hegyes körmei vannak. A testének hátulsó része tiszta fekete, az elei pedig veres, szárnyai fejérek; feje, orra, szája mind a Sasé, szemei pedig tüzesek. A mint felőle irják, a nagy hegyek tetein szokott magának fészket rakni, még pedig tiszta aranyból, és hogy az aranynak-is hüséges őrzője légyen. Örömest szembe mégyen, s meg is hartzol mindenféle állatokkal, sőt megis győzi azokat, az Oroszlánon és az Éléfánton kivül. ... A kietlen pusztákon jár s kél, a holott sok arany vagyon; melly végett két ezer férfijak-is öszve adván magokat, éjjel rá szoktanak menni midőn a Grif madár aluszik, és a setétben ugy lopják tőle, mert ha felébredne, mind egyig megölné őket. Azok a két ezer emberek pedig, ismét harmadik s negyedik esztendőben szoktak hasonló szerentsét körülötte próbálni.

Ízes fogalmazású idézetünk Miskolczi Gáspár Egy jeles Vad-Kert című munkájából való, amely 1702-ben jelent meg nyomtatásban, azaz több mint másfél ezer esztendővel Plinius után! A kincsőrző griff legendája igazán szívósnak bizonyult.
Azért ne legyünk igazságtalanok Miskolczi uramhoz! Amit hallott, olvasott, azt becsülettel leírta, ám a hérodotoszi akadékoskodó szellem belőle sem hiányzott. A griffmadár életmódjának bőbeszédű bemutatása után ezzel a váratlan fordulattal zárja értekezését:
Efféle Grif madár sehol a világon egy sintsen.
 
A kincsőrző griff történetében nemcsak az aranyrablás motívuma vált egyre cifrábbá az idősebb Pliniust Miskolczi Gáspártól elválasztó évszázadok során. Az arimaszposzok alakja például lassan egybemosódott a hüperboreuszokéval; a köztük feszülő szembeszökő ellentétet az idősíkok eltolásával oldották fel, mondván, hogy a griffek szomszédnépei kezdetben bölcsek, jámborak és mértékletesek voltak, később azonban szörnyű mód elvadultak, egészen az emberhúsevésig. (Ez Hérodotosznál egy harmadik mitikus néptörzs, az arimaszposzok közelében élő anthropophagoszok jellegzetessége.) Ám a középkori krónikások leginkább egy számukra roppantul lényeges ponton érezték sótlannak és szófukarnak az antik hagyományt: érzésük szerint a mesebeli kincsek bemutatása feltétlenül némi gazdagításra szorult.
Kezdetben még óvatosak voltak, nem rugaszkodtak el túlzottan az ókori forrásoktól. „Az említett pusztaság hegyeiben kristályt találnak, griff fészkel és vadászsólyom madár költ” - jegyzi meg szerényen egy XIII. századi geszta. Egy másik azonban már cikornyásabban fogalmaz: „Ugyanis ott bővében van az arany meg az ezüst, s annak a földnek a folyamaiból drágakő és gyöngy kerül elő. ... Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik [a szkítáknak], mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt.” Mindegyik történetíró kicsit nagyobbat mondott az elődjénél, s ahogy szaporodtak az évszázadok, a griffek Apollóntól örökölt kincsei apránként beláthatatlan aranyözönné duzzadtak. Az alább következő összegzés - mely mintegy a folyamat betetőződését érzékelteti - egy XV. századi krónikából való.
 


Azt is állítják, hogy az ázsiai Szkítiában a föld gazdag aranyban és ezüstben, de lakhatatlan. Mert, bár dúskál az aranyban, ezüstben és gyöngyökben, a griffmadarak, az állatok kincsre szomjazó és kegyetlen fajzadéka, ezek a legvadabb madarak őrzik a kincseket, és senkit nem engednek odamenni. Amikor meglátják az oda igyekvőket, minden haragnál haragosabban őrjöngve szétszaggatják őket. Ezért hát jövevények nehezen és ritkán, vagy sohasem juthatnak el oda.
Úgy tartják, hogy Szkítiának ezek a részei drágaköveket is teremnek, kristálykövet és kékesvörös színben csillogó kovakövet, meg a legfinomabb smaragdot, amelynek Theophrastus a drágakövek rangsorában a harmadik helyet juttatja. Mindezekhez kockázatos dolog hozzáférni, mivel ezeket is griffek őrzik, s emiatt harcolnak velük - mint mondják - a már említett arimaszpok, az egyszemű emberek.

(Horváth János fordítása)

Ha nem jön közbe a reneszánsz a maga egészséges kétkedő hajlamával, a jámbor szerzetes-krónikások előbb-utóbb alighanem pontos leltárt is fölfektettek volna a képzeletbeli szörnyek képzeletbeli kincseiről.
 
Az előző fejezet végén - szokásomtól eltérően - nem jelöltem meg a forrásokat, ahonnan az idézeteket válogattam. Szándékosan cselekedtem így, a csattanó hatását erősítendő. Ugyanis mindhárom szemelvény magyar szerzőtől való: az első Kézai Simontól, a második Béla király névtelen jegyzőjétől, akit a hagyomány Anonymusnak nevez, a harmadik pedig Thuróczy János mestertől. Bár koruk szelleméhez híven latinul írtak, Szkítia iránti élénk érdeklődésüket nagyon is magyaros érzés táplálta: egyfajta középkorias hazafiság.
A „szkíta hegyek” vagy „Rifei-hegyek”, ahová az antik auktorok, majd az ő nyomukban járó krónikások a kincsőrző griffek honát helyezték, inkább a mitikus, mint a valóságos geográfia fogalomkörébe tartoztak. Kezdetben a Kaukázus északnyugati nyúlványait értették alattuk, a Meótisz környékén; később, a földrajzi horizont lassú kiszélesedésével, a megnevezés átháramlott az Urál-hegység déli vonulataira. Őstörténetünk mindkét vidékhez számos szállal kötődik. Ami azonban ennél is fontosabb volt: mihelyt a magyarok megjelentek Európa színpadán, a nyugati historiográfusok - akárcsak az összes korábbi lovasnépről - róluk is azonnal és megfellebbezhetetlenül kinyilatkoztatták, hogy az első történetileg ismert pusztai nomádok, a szkíták leszármazottai. Hazai keresztény krónikásaink már készen kapták ezt az elképzelést, a földön termő kincsekkel és az ádáz griffmadarakkal egyetemben; nem csoda hát, hogy nagy buzgalommal színezgették tovább a legendás őshaza képét.
Közben persze óhatatlanul felmerült egy fontos kérdés. Ha egyszer a régi Szkítia ennyire gazdag ország volt, hogy lakóinak csak föl kellett szedegetniük a kavicsként szanaszét heverő drágaságokat, akkor egyáltalán miért kellett eljönni onnan? Kézenfekvő volt a válasz is: természetesen a griffek miatt.
Történetíróink mentségére szolgáljon: ezt nem ők találták ki, szintén örökölték.
Az V. században élt Priszkosz rhétor nemcsak tudós ember volt, hanem világjáró diplomata is. Többek között Attila udvarába is őt küldte követségbe a bizánci császár; e minőségében vált aztán Gárdonyi Géza híres regényének, A láthatatlan embernek egyik központi alakjává. Élményeit élete vége felé könyv formájában is megörökítette. Műve elveszett ugyan, ám kései kivonatolói értékes részleteket hagyományoztak ránk belőle. Az alább következő idézet a X. században összeállított Szúda-lexikonból való. Priszkosz rhétor itt a szaragur, az ugor és az onogur törzsekről ír, akik ha nem is voltak biztosan ősmagyarok, mindenképpen közeli rokonságban álltak velük; a hungarus (Hungarian, hungarisch, hongrois stb.) népnév például az onogurból ered.

Ez utóbbiak földjüket az Óceán kiáradása folytán keletkező köd miatt hagyták el azért, mert griffek tömege tűnt fel. Az a hír járta ugyanis, hogy ez mindaddig nem szűnik meg, mígcsak fel nem falják az emberi nemet. Ezért hát e bajok következtében elűzetve, a szomszédban lakókra törtek rá. Minthogy pedig a támadók erősebbek voltak, azok, akiket a támadás ért, más vidékre költöztek.

(Szúda, „Abarisz” szócikk; Moravcsik Gyula fordítása)

Íme, a griffmadarak, mint a római birodalmat elsöprő népvándorlás kiváltói! De ennél is tovább mehetünk. Hazai krónikásaink a honfoglalásról szólva nem merték ennyire elvetni a sulykot, hiszen térben és időben aránylag közel eső eseményekről írtak. Az ő tollukon a griffek sasmadarakká szelídültek; a fenti Priszkosz-idézet ismeretében azonban aligha kételkedhetünk benne, hogy az általuk megőrzött hagyományban eredetileg a legendás csodalények szerepeltek. A Képes Krónikában a következőket olvashatjuk a magyarok elődeiről:

Valamely tartományban számtalan sok sast láttak, meg nem maradhattak ott a sasoktól, mert úgy ellepték a fákat a sasok, mint a legyek, elköltötték vágómarháikat, sőt lovakat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy sietvést szálljanak le Magyarországba.

(Chronica Hungarorum 26., Geréb József fordítása)

A közönséges sasok nemigen esznek sem marhát, sem lovat. Tudomásul kell vennünk tehát, hogy távoli őseinket griffmadarak kergették be a Kárpát-medencébe.
Az antik hagyomány nem is tévedett olyan nagyot, amikor a griffek hazáját a messzi Szkítiába helyezte. A sztyeppei lovasnépek hiedelemvilágában ugyanis - nyelvüktől, származásuktól függetlenül - mindig központi helyet foglalt el a griffmadár alakja. Gyakori motívum képzőművészetükben, amiről főként a ránk maradt ötvösmunkák tanúskodnak: a híres nagyszentmiklósi kincsen is találkozunk vele. A Kárpát-medencébe a VII. században betelepedő avarok egyik csoportját a régészet egyenesen griffes-indás kultúrának nevezi; egyébként ők azok, akikről a nemrég elhunyt László Gyula professzor, a „kettős honfoglalás” elméletének megalkotója, föltételezte, hogy a magyarral rokon nyelvet beszéltek. Honfoglaló őseink művészeti formakincsének szintén jellegzetes eleme a griffmadár, s a régi pogány képzeteknek még a keresztény világba is sikerült átmenteniük magukat: középkori templomaink kő- és fafaragványairól, festett díszítéseiről hol itt, hol ott mereszti ránk karmát a szárnyas meseszörny.
A pusztai griff, amennyire az anyagi kultúra emlékeiből és a magyar népmondákból kikövetkeztethetjük, számos ponton különbözött mediterrán rokonától. Sokkal hatalmasabb és félelmetesebb volt, nem az istenek szolgája, hanem saját jogon félisteni lény, méghozzá alapvetően pozitív természetű, a rettenetes sárkány kérlelhetetlen ellenlábasa. (Jóindulatának persze, mint alább látni fogjuk, megvoltak a maga korlátai.) A túlvilágon tanyázott, s nem talmi kincseket őrzött, hanem magát az életfát, mely rendkívüli jelentőséggel bír a sztyeppei hiedelemvilágban. Ezt a mitologikus funkciót szinte minden pogány népnél állatok töltik be, de nem közönségesek: szerepkörükkel mérhetetlen bölcsesség jár együtt, ami után még az istenek is sóvárognak.
A griffmadár a nomád legendákban okos tanácsokat ad és megjósolja a jövőt, ám sohasem a saját jószántából. Előbb ki kell tépni a jóstollát, ami nem könnyű feladat. A hős általában furfanggal szedi rá, vagy valami jószolgálatért cserébe kéri el a tollát, eszébe sem jut megvívni vele érte. Ami egyébiránt tökéletesen érthető, hiszen a jóstollától megfosztott griffmadár hegyeket roppant össze kínjában, folyókat és viharfelhőket iszik szárazra, fájdalomüvöltése száz mennydörgés robajával dördül az égre.
A lovasnépek hiedelmeiben az életfa biztosítja az összeköttetést a világok között. Ebből adódik strázsálójának egy további fontos funkciója: ő szállítja a legendás hősöket egyik „létsíkról” a másikra. Antik rokonaitól eltérően, akik jámboran vontatják az istenek szekerét, a pusztai griff csöppet sem készséges hátasállat. Szolgálatait csak annak ajánlja fel, aki előzőleg lekötelezte valami szívességgel, például megmentette fiókáit a sárkánytól; és még ekkor is szörnyű véráldozatot követel cserébe. A nomád regék számos olyan esetről emlékeznek meg, amikor - mai kifejezéssel élve - a műtét sikerült, de a beteg belehalt; vagyis a griffmadár annak rendje-módja szerint eljuttatta a hőst a kiszemelt világba, utazás közben azonban félig vagy egészen fel is falatozta. Utólag néha elfogta a lelkifurdalás, kiöklendezte balszerencsés lovasát, és többé-kevésbé újra összerakta. Máskor viszont teljes közömbösséget tanúsított, sőt az is előfordult, hogy ragasztgatás közben merő kajánságból nem ügyelt a tagok helyes sorrendjére; vagy - hímnemű hősök esetében - egyes kínosan fontos alkatrészeket megtartott magának emlékbe.
A diadalmas kereszténység kezdetben az antik griffeket is besorolta démonokká lefokozott istengazdáikkal együtt a Sátán undok hadseregébe. A korai keresztény ikonográfia az ördög megszemélyesítőiként ábrázolja őket, amint a levegőből le-lecsapva buzgón fogdossák az elkárhozott lelkeket. A gyökeres változást a pusztai griffmadár megjelenése hozta, amely a hun, avar és magyar lovasseregekkel vonult be Európába, egyenest az itt talált népek képzeletvilágába, s vonásai lassan összeolvadtak a görög-római hagyományban szereplő rokonaiéval.
A sztyeppei griffnek az a jellegzetes tulajdonsága, amely hirtelen rokonszenvessé, sőt népszerűvé tette őt keresztény körökben, a sárkánnyal szemben táplált olthatatlan gyűlölete volt. A sárkány - azaz a kígyó - ugyanis a Sátán egyik legősibb szimbóluma; ellenfele tehát csakis a haragvó Isten megtestesítője lehet. Az ezredforduló körül épült templomok oszlopfőin, zárókövein és kapubejáróin a griffmadár megújult szerepkörben tűnik föl: diadalittasan tárja szét a szárnyát, karmával-csőrével pedig az ördögöt, illetve az emberi bűnöket jelképező kígyót tépi-marcangolja.
A középkor tudósai, akik jószerivel csak szimbólumokban bírtak gondolkodni, természetesen az ábrázolások elméleti megokolását sem mulasztották el. Sevillai Isidorus magát a Megváltót látja a griffmadárban: „Krisztus oroszlán, mert uralkodik és nagy erejű; sas, mert a feltámadás után felszáll a mennyekbe.” Egy másik teológus szerényebb értelmezéssel is beéri: „A pápa, mint pontifex avagy sas, felemelkedik Isten trónusa elé, hogy meghallgassa parancsait, a földön pedig úgy jár, mint oroszlán avagy király, erővel és hatalommal.
A bőséges eszmeszósszal kereszténnyé mosdatott griffek teljes rehabilitálásukat Danténak köszönhetik, aki a Purgatórium XXIX. énekében visszaadja nekik hosszú időn át parlagon heverő munkakörüket, és befogja őket az Egyház diadalszekere elé. A megdicsőült meseszörnyek sastollai egyébként aranyszínűek, oroszlánbundájuk pedig vörösben és hófehérben pompázik; ez a színösszeállítás további skolasztikus szőrszálhasogatásra adott alkalmat a tudós egyházatyáknak, melynek részletezésétől olvasóim kímélése érdekében inkább eltekintek.
A pusztai és az antik örökség egybeolvadása a népi hiedelmek szintjén is végbement, olykor elég meghökkentő eredménnyel, főleg a két kultúra érintkezésének peremterületein. A honfoglalókat zaklató griffek kései utódairól a magyar néphit még a XIX. század elején is tudni vélte, hogy a Magas-Kárpátokban fészkelnek; történelmi eseményekbe azonban immár nem avatkoztak, tevékenységük fiókáik nevelgetésében és a hagyományos kincsőrzésben merült ki. Az erdélyi Szilágy megyében, a krasznai templom famennyezetén egy igen harciasnak ábrázolt griffmadárral találkozhatunk, aki azonban még véletlenül sem kígyókkal marakodik, hanem éppen arra készül, hogy a pogány életfa tövéből szárnyra kapjon a napkorong felé.
 
A harmadik keresztény rétegkultúra, ahová a griff hosszú időre befészkelte magát, a világi uralkodó körök műveltsége volt. A teológusok a legsúlyosabb allegorizálással sem bírták lecsutakolni a legendás szörnyről a perzsa birodalomból örökölt nimbuszát, mely az erő, a hatalom, a nyers méltóság jelképévé tette, s érthető módon delejes vonzerőt gyakorolt a dölyfös feudális urakra. Így röppent át a griffmadár a nemesi címerekre, ahol már úgyszólván a heraldika csecsemőkorában, a XII. század végén megjelenik. Különösen Kelet-Európában volt rendkívül népszerű, Mecklenburgban, Pomerániában, Lengyelországban és hazánkban. (Pajzstartóként a régi Budapest címerében is szerepelt.)
A nagymúltú balti kereskedőváros, Rostock polgárai annyira büszkék voltak a címerükben díszelgő meselényre, hogy a XVI. században a Gran Grifón - azaz Nagy Griffmadár - nevet adták annak a zászlóshajónak, amit a Hanza-hadiflotta élén a spanyol király Anglia ellen készülő Győzhetetlen Armadájába küldtek. Nem gondolták azonban át kellő mértékben, hogy a griffmadár - számos kiváló tulajdonsága mellett - az úszásban köztudomásúlag kevéssé jeleskedik, s így a névválasztás rossz ómennek bizonyult. A Gran Grifón 1588. szeptember 27-én zátonyra futott az Orkney-szigeteken, s háromszáz fős legénysége kénytelen volt évekig egy zsebkendőnyi földdarabon vesztegelni, a bennszülött kecskepásztorok nem éppen túláradó vendégszeretetét élvezve.
A középkor embere számára a címer sokkal többet jelentett hiúsági vagy genealógiai kérdésnél” - írja a híres történész, Huizinga. „A heraldikus alakok majdnem olyan szerepet játszottak tudatában, mint a totemállatok a primitív népeknél. A címeri oroszlánok, lilomok és keresztek a gőg és a becsvágy, hűség és áhítat hatalmas komplexumait sűrítették magukba és képletes úton bonyolult szellemi tartalmakat jelöltek és fejeztek ki.
Mit jelentett hát a címergriff? Hogy a keresztény teológiai szimbolikához semmi köze nem volt, az kitűnik abból is, hogy megtették Makkabeus Júdás fiktív címerállatának. Makkabeus Júdás középkori felfogás szerint a lovagi eszményt testesítette meg: a világ kilenc legdicsőbb vitéze közé sorolták, akik közül hárman pogányok voltak (Hektór, Caesar és Nagy Sándor), hárman zsidók (ő, Józsué és Dávid király), és mindössze hárman keresztények (Arthur király, Nagy Károly és Godefroy de Bouillon, Jeruzsálem meghódítója). Böckler 1688-ból származó címerkönyve szerint „a griffeket oroszlántestből és sasfejből szerkesztik meg, hosszú fülekkel és saskarmokkal, ami azt jelenti, hogy az okosság és az erő összeegyeztetése legyen a cél”. Sir Thomas Browne 1646-ban azt írja (Vulgar Errors III. 2.), hogy a griffmadár az éberséget, a bátorságot, az állhatatosságot és a gyors, határozott cselekvést jelképezi. Ehhez még hozzátehetjük a hűséget is: ha orrlyukából füstöt és lángokat ereget (gryphon fumant), akkor gazdája megvédelmezésére készül az ellenséggel szemben.
A címereken gyakran nem az egész állatszörnyet ábrázolják, hanem csak a fejét, amit a felmeredő, csúcsos fülek különböztetnek meg a közönséges sasfejtől. Ha szarvakat is visel, alcénak - azaz jávorgriffnek - hívják; sárkányszárnnyal és kígyófarokkal megtoldva gamelion a neve. A heraldika tudománya ismer egy opinicus nevezetű furcsa jószágot is, amely a XVI. században fejlődött ki a griffmadárból. Törzsét és farkát a tevétől, lábait az oroszlántól, fejét a sastól kapta kölcsön, ám ez utóbbiról nála sem hiányozhatnak az elmaradhatatlan kutyafülek. Hosszú kígyónyakát pikkelyek borítják, és természetesen szárnya is van - vagy tollas, mint a sasé, vagy hártyás, mint a denevéré, erre nézvést a szakértők még nem tudtak megegyezni. Hogy mit akarna jelképezni, azt már a korabeli heraldikusok sem igen értették; témánk szempontjából azonban mindenképpen említést érdemel, mert számos népszerű szerepjáték - többek között az AD&D - besorolta a szörnykatalógusába.
A magyarországi címergriffek közül a legnevezetesebbek az Esterházy-család címerén találhatók. Egy érdekes anekdota is ránk maradt velük kapcsolatban. Eszerint II. József király egy ízben megkérdezte volna Esterházy Ferenc herceget:
- Hát ez meg milyen állat?
- Griffmadár, felséges uram - jött a felelet.
- És hol teremnek ezek a madarak?
- Ott, ahol a kétfejű sasok!
A válasz szellemességének értékét némileg csorbítja a herceg tájékozatlansága. Neki igazán tudnia illett volna, hogy a kétfejű sasok Mexikóban honosak. Legalábbis 1723-ban onnan került egy kitömött példány a spanyol uralkodóház gyűjteményébe, az alkirály ajándékaként. Nagyon nehéz volt elejteni, mert szerfölött éber állatnak bizonyult; miközben egyik fejével a zsákmányát marcangolta, a másikkal folyton a környező vidéket kémlelte, nem bujkálnak-e valahol vadászok. Nem is sikerült meglőni, csak a hímet; a nőstény idejében kereket oldott.
Habsburg Miksa császár, akinek balsorsú mexikói pályafutását ez a különös vadászkaland tökéletes pontossággal megjósolta, rosszul tette, amikor nem ügyelt a százötven éves ómenre...
A teológiai magasságoktól idegenkedő lovag urak fantáziáját egy másik minőségében is megragadta a griffmadár: mint hátasállat. Megérthetjük őket, valóban nehéz elképzelni pompázatosabb csatamént. Némi módosítással átvették a lovasnomád hiedelmekből az ehhez kapcsolódó funkciót, a világok közötti közlekedést is. Pogány gyökerű népmondáinkban Fehérlófia griffháton járja meg az alvilágot; a középkori Nagy Sándor-regényben a főhős (a Kilenc Vitéz egyike, akárcsak Makkabeus Júdás) ugyanilyen paripán próbál a mennyországba1 jutni. Neki ugyan nem sikerül, mert cselekedetét a bűnös gőg vezérli; Nagy Károly legendás bajnoka (itt meg a hűbérúr való a Kilencek közül), a keresztényi erényekben bővelkedő Astulf lovag azonban eredményesebbnek bizonyul. Ő egy hippogriff nyergében - erről a fura jószágról később még bővebben lesz szó - röpül fel a földi paradicsomba, ahol dús gyönyörűségek közepette éldegél egy darabig, miközben épületes csevegéseket folytat más elevenen mennybe szállt hírességekkel: Énok pátriárkával, Illés prófétával és Szent János apostollal.
Azok a mesebeli keveréklények, amelyek minden emberi vonást nélkülöznek, mivel a képzelet különféle állatokból ötvözte össze őket, a lovagregékben általában undok és gonosz szörnyeknek vannak beállítva, kiváltképp akkor, ha kedvenc foglalatosságuk a kincsek őrzése. A szerző azért írja bele őket a történetbe, hogy a hősök dicsőséges győzelmet arathassanak rajtuk, s mellékesen anyagi javakban is gyarapodjanak. A griffmadár azonban kilóg ebből a sémából, részint valószínűleg a keresztény szimbolikában betöltött pozitív szerepe miatt, részint pedig azért, mert a valódi lovagok roppant nagyra becsülték a jó hátaslovat, s bizonyára gyakran merültek szentimentális ábrándokba: milyen remekül festenének egy ilyen grandiózus meselény nyergében! A regényes történetekben a griffmadár szinte mindig bajtársként vagy kísérőként jelenik meg, aki ugyan vad, akaratos és nehezen zabolázható, ám alapjában véve hűséges és nemes szívű.
Adatgyűjtés közben egyetlen olyan példára bukkantam csupán, amikor a klasszikus szörnyeteg - a bestiális ellenség - szerepében találkozunk vele. A Nagy Károly-mondakör egyik epizódjáról van szó, amit az alábbiakban érdemesnek vélek teljes terjedelemben idézni, jobb híján a saját fordításomban, Thomas Bulfinch nyomán. Olvasóim így egyrészt képet alkothatnak róla, milyen légkört áraszt egy igazi lovagrege (nem egészen olyat, mint manapság egy jól-rosszul összefércelt fantasy-regény), másrészt arról is értesülnek, hogy a griffmadár sokkal bátrabb és erősebb az óriásnál.
Ami igazán minden szerepjátékos számára hasznos tudnivaló.
 
A rettenthetetlen Rénaud lovag nem történelmi személy, csupán a regényes költői képzelet szülötte. Nagy Károly bajnokainak viszont a valóságban is alkalmuk volt megcsodálni egy griffmadarat, ha nem is élve és nem is egészben. A frank császárnak Harun ar-Rasid kalifa küldött ajándékba egy igazi griffkarmot, amit a St. Denis-i apátság templomában függesztettek ki, és még századok múltán is csodájára jártak az emberek, míg a nagy francia forradalom viharai el nem söpörték.
A szerencsétlen sorsú II. Lajos magyar király özvegyének, Habsburg Máriának is birtokában volt egy griffkarom. Amíg a házassága tartott, alattvalói sok csúfságot összehordtak könnyelmű, csapodár természetéről; későbbi életével megcáfolta ezeket a rosszhiszemű pletykákat. Miután Lajos király elesett Mohácsnál, nem ment újra férjhez, bár még viruló ifjúságát élte. Családja kívánságának engedelmeskedve elköltözött az országból, Németalföld kormányzónője lett, s holta napjáig bölcs, józan belátással vezette a rábízott tartományt. Udvarában a kor szokásainak megfelelően ritkaságmúzeumot is berendezett; ebben őrizték a nevezetes ereklyét. Nem kisebb személy emlékezik meg róla, mint Walter Gropius, a holland jogtudós, aki a tulajdon szemével látta. Hogy az özvegy királyné Magyarországról hozta-e magával, vagy máshonnan tett szert rá, azt nem közli; maga a karom pedig veszendőbe ment a század második felében, a németalföldi szabadságharc zűrzavaraiban.
Másutt is őriztek griffkarmokat Európában, s egyesek állítólag méregtől védő varázserőt tulajdonítottak nekik. A néphit szerint a ragadozómadár levágott lába, ha az asztalon tartják, valóban megragadja és felborítja a mérgezett ételt-italt tartalmazó tálakat, poharakat. Ez azonban a vércsék, ölyvek, sólymok lábára vonatkozik; a könyöknyi griffkarom kissé ormótlan lenne ilyen feladatra. Igaz, alkalmanként ivókupákat is faragtak belőle, esetleg olyasféle hátsó megfontolásból, hátha közömbösítik bűverejükkel az italban lappangó mérget; gyógyászati célokra azonban inkább a grifftollakat alkalmazták. Ezekről az a hír járta, hogy borba kevert őrleményük visszaadja a vakok szeme világát. Nem is maradt ránk egy sem, mindet felhörbölték a gyógyulásra vágyók.
A karmok hasznosításának viszont úgy tűnik, gyümölcsözőbb módjai is voltak. Elvégre mi értelme lenne egy méregtől óvó varázsszert templomban kiakasztani vagy múzeumban mutogatni? A jól értesült középkori ember a mérgek ellen unikornisszarvval és bezoárkővel védekezett, ha dúsgazdag volt; kígyószarvval és békakővel, ha csupán jómódú; a szegényeket meg úgyse akarta senki megmérgezni, legfeljebb a gyomruk korgása kínozta őket. A griffkaromban inkább uralkodói talizmánt láthattak, a mitikus állatszörny szimbolikájával összhangban; később pedig, a reneszánsz szellemi erjedésének korában, egyszerű kuriózumot.
No de ha a karmok léteztek, akkor az őket viselő lénynek is léteznie kellett valahol! A középkori felfogás, amely mindig nehezen tett különbséget jelkép és valóság között, cseppet sem kételkedett ebben, s tényként fogadta el a krónikások kincsőrző griffmadarait. Feltétlenül kényelmesebb megoldás volt, mint a modern tudósok akadékoskodása, akik manapság vége-hossza nincs civódásokba bonyolódnak azon, hogy Nagy Károly és Magyarországi Mária griffkarmait bivaly-, bölény- vagy rinocérosz-szarvból mesterkedte-e össze az ügyes kezű hamisító.
 
Fűzzük tovább az előző fejezet végén felröppentett gondolatot! Ha a griffmadár létezik, bármilyen távoli tájon is, akkor feltétlenül lennie kell egy-két messzire vetődött utazónak, aki a saját szemével látott legalább egy élő példányt, s hitelesebb tanúbizonysággal tud szolgálni róla akárhány kétes értékű griffkaromnál. Volt ilyen utazó?
Akadt.
Sir John Mandeville a következőket írja Baktriáról szóló útirajzában:

Ebben az országban rengeteg a griffmadár, számosabbak, mint bármi más vidéken. Egyes emberek azt mondják, hogy a testük felül sast, alul pedig oroszlánt formáz; és igazat szólnak, mert valóban ilyen alakúak. Ámde a griff testileg nagyobb és erősebb nyolc oroszlánnál, ha a mifelénk ismert oroszlánokat vesszük; és nagyobb és erősebb száz sasnál, ha a nálunk honos sasokkal vetjük össze. Mert a fészkére repülő griff könnyűszerrel elragadja a felszerszámozott lovat az útról, vagy a járomba fogott ökörpárt a szántóföldről. Ugyanis a lábán olyan hosszú, nagy és hatalmas karmai vannak, mint egy ökör-, marha- vagy bivalyszarv, úgyhogy azon a vidéken az emberek ivótülköket csinálnak belőlük. Ami pedig a bordáikat és a szárnyívüket illeti, azokból erős íjakat készítenek, hogy nyílvesszőket lőjenek ki velük.

(Sir John Mandeville utazásai, XXIX.; a szerző fordítása)

Meggyőző, nyílt, egyenes beszéd. Csak az a kár, hogy Sir John Mandeville - noha a sírkövét állítólag máig mutogatják - sohasem létezett. Híres-hírhedt Utazásait egy Jean de Bourgogne nevű liége-i orvos kompilálta össze a XIV. század derekán, aki középkori viszonylatban valóban világlátott embernek számított, de Baktriának még a környékén sem járt soha.
Vegyünk egy másik forrást; ez régibb is, hitelesebb is. Benjamin de Tudela a XII. század világutazója volt, szefárd zsidó, aki elzarándokolt keleti hittestvéreihez, s művében csupa olyasmit ír le, amit saját szemével látott vagy megbízható tanúk számoltak be róla.

A kínai tenger mindig viharos. Néha olyan dühösen tombol rajta a vihar, hogy a hajók nem tudnak előrejutni, s hajótörés vagy éhhalál fenyegeti a legénységet. Ilyenkor a tapasztalt tengerészek a következő fogáshoz folyamodnak: a hajón levő birkatömlőket felfújják és légmentesen elzárják. A végveszély pillanatában kardot kötnek, s ki-ki a maga tömlőjével vízbe ugrik. A tömlő fenn lebeg a vízen, a tengerész alul belekapaszkodik. A levegőben állandóan kóválygó griffmadarak észreveszik a tömlőt, birkának nézik, lecsapnak rá, karmuk közé kapják, s elrepülnek vele a szárazföldre. Ott valahol leteszik, és hozzákezdenének a lakomához, ám a matróz kardot ránt, és a griffmadarat ledöfi.

(Tudelai Benjámin utazásai; Ráth-Végh István fordítása)

Ezt a beszámolót már a középkori tudósok is hazug tengerészmesének tartották, amivel a tréfás kedvű keleti hajósok bolondították el a hiszékeny zsidót. Elvégre ki hallott már olyat, hogy egy közönséges matróz egyetlen kardcsapással leterítsen egy griffmadarat? Idézzük emlékezetünkbe Rénaud lovag küzdelmes viadalát a csodaparipáért, és be kell látnunk: a kifogás alapos.
Végső mentsvárunk a híres XIII. századi világjáró, Marco Polo marad. Neki a középkorban elég rossz hírét költötték, mert mindenféle ostobaságot hordott össze papirospénzekről és lánggal égő kövekről, a modern tudomány azonban a fejlődés fényében rehabilitálta. Ha van valaki, akitől elvárhatjuk, hogy szabatosan és tényszerűen tisztázza a griffmadár-kérdést, akkor ő az.
Nos, keleti utazásai során Marco Polo is hallott a griffekről, ámbátor nem Szkítiában, Indiában vagy Baktriában. Az ő értesülései egy egészen új helyszínt kapcsolnak be vizsgálódásaink körébe: Madagaszkár szigetét.

Most pedig hallgassatok meg egy csodálatos dolgot! Tudjátok meg, hogy akik mégis elvetődtek a még délebbre fekvő nagyszámú szigetekre, melyeket a hajók az erős tengeráram miatt saját jószántukból már nem látogatnak, azt beszélik, hogy arra találhatók a rettentő griffmadarak, helyesebben: dél felől szállva ott bizonyos évszakokban megjelennek.

(Marco Polo utazásai, III. 33.; Vajda Endre fordítása)

Marco Polo igen körültekintően lát munkához. Először is megvizsgál egy kilencven arasz hosszú madártollat, amelynek száras részének két tenyér a kerülete. Ezután apróra kifaggatja a két kínai különítmény visszatért tagjait, akiket a nagykán madagaszkári felderítőútra küldött. Értesüléseit összeveti, mérlegeli, levonja belőlük a következtetést, és ítéletet mond.
Egyszer s mindenkorra leszámol a sasfejű és oroszlántestű meseszörnyek babonájával, és határozottan kijelenti, hogy a titokzatos madagaszkári állat nem griff, hanem rúkmadár.
Ja kérem. Így már mindjárt más.
 
Ahogy a századok horizontján egyre erősebb fénnyel derengett a ráció pírja, a konklúzió levonása mind inkább elkerülhetetlenné vált. Magyar részről ezt a tudós Szentiványi Márton tette meg a XVII. század vége felé, amikor Curiosa et selectiora (Érdekes és válogatott írások) című művében mellőz minden bő lére eresztett okfejtést, és sommásan így fogalmaz:

A griffnek azt tulajdonítják, hogy mellső részük, fejük, csőrük, szárnyuk és első lábuk sas, hátsó részük pedig oroszlán, s így négylábú madarak. De ilyenféle griffek nincsenek a földkerekségen és a griffek egyetlen leírója sem látta saját szemével valaha is ezt az állatot.

(Rapaics Rajmund fordítása)

Igen ám, csakhogy a kortárs Apáczai Csere János, aki ugyanennek a felvilágosult természettudományos felfogásnak a harcos képviselője volt, a maga néhány évvel korábban kiadott Magyar Encyclopaediájában egyáltalán nem tagadja a griffmadár létezését, ellentétben a főnixszel, a sellővel és egyéb középkori csodabogarakkal! Igaz, meglehetősen kurta és meghökkentő leírást ad róla: „A grif a kánya neme féle kegyetlen és ragadozó madár”. Oroszlántestről, négy lábról, pláne kincsek őrzéséről szó sem esik.
Mi lehet ennek a magyarázata?
Minden legenda mélyén megbúvik egy szemernyi igazság. A szimbolikus-mitologikus képzetek vagy valami konkrét valóságmag körül kristályosodnak ki, vagy ha mégsem, utólag keresnek ilyet maguknak.
Az antik hagyományban a sok sztereotip griffleírás között ránk maradt egy olyan is, amelyik szembeszökően kilóg a sorból. Nagy Sándor fiktív leveléről van szó, amit állítólag nevelőjéhez, Arisztotelészhez intézett indiai hadjáratáról, ám valójában késő császárkori szerkesztmény, s több mint félezer évvel a makedón hódító halála után keletkezett. A távoli ország egzotikus természeti szépségét taglaló részek ettől függetlenül döbbenetesen megkapóak és életszerűek; az írás hátterét kétségkívül személyesen átélt élmény adja, ha nem is Nagy Sándoré.

Hajnaltájt keselyűféle madarak érkeztek; vörhenyes volt a színük, lábaik és csőrük fekete; bennünket nem bántottak; de ellepték az egész tópartot, és a vízből kiráncigálták a halakat és az angolnákat, és megették; minket nem támadtak meg, mi sem őket.

(India csodái, Révay József fordítása)

A beszámoló már-már etológiai precizitással adja vissza az indiai fakókeselyű külsejét és viselkedését. Ez a hatalmas madár valóban félelmetes megjelenésű, hiszen szárnyának fesztávolsága a 2.6 métert is elérheti! Ráadásul elterjedési területe a régi időkben nagyjából lefedte mindazon régiókat, ahol a griffmadár legendája szárba szökkent és kivirágzott. (Valaha hazánkban is honos volt.) Lovakat ugyan nem bír elragadni, de kiscsikókat igen - bár épp elég könnyebb prédát talál magának, s mint az antik leírás tanúsítja, egyáltalán nem agresszív természetű -, fészke védelmében pedig az emberrel is habozás nélkül szembeszáll. A hegyvidékeken még a közelmúltban is gyermekrabló hírét költötték, s ahol tudták, irtották - ami nagy mértékben hozzájárult vészes megritkulásához. Az állatrendszertanban is griffmadár a hivatalos neve (Gyps fulvus fulvescens).
A fakókeselyű persze mégoly impozáns jószág létére is elég szerény valóságmorzsa a griff alakja köré szövődött legendagubó mélyén. De ne legyünk igazságtalanok a középkor emberéhez! Amikor a griffmadár létéről vagy nemlétéről vitázott, még a „kétes hitelű szörnyek” közé tartozott egy sor olyan félig-mitikus lény is, mint a monoceros vagy camelopardalis; márpedig ma senki sem vonja kétségbe, hogy az orrszarvú és a zsiráf létező állatok. Helytelenül tennénk, ha sommásan lesújtó véleményt alkotnánk szellemi képességeiről, csak mert a maga módján értelmezte a környező világot. A legnagyobb tanulság, amire a kultúrtörténet tanít, hogy minden jelenséget saját korának mércéjével kell mérnünk, a hamis racionalizmus gőgjétől mentesen.
Elvégre az a bizonyos hajnalpír, amit e fejezet elején fölidéztem, az ígéretes pirkadat után a világtörténelem legszörnyűbb vérfürdőibe vöröslött át.
 
Cset
Kerüljétek a káromkodást és más oldalának leszólását. Erről a portálról azt mondtok, amit akartok, de másokével ezt ITT NE TEGYÉTEK! Az elöbbi ilyen akcióból tanulva korlátoztama chat használatát. Köszönöm: Möraja
 
Linkek
 
Zene, Music
 
Mágnes az idő vasfogához
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre