Az aranyalmák

A görög hõsök között a legerõsebb Héraklész volt, Zeusz és Alkméné fia. Eurüsztheusz, Mükéné és Tirünsz királya igen féltékeny volt rá, ezért megbízta a "tizenkét munkával", melyek közül az egyik a lehetetlenséggel volt határos: Héraklésznek vissza kellett szereznie az aranyalmákat, amik az istenek kertjében voltak elrejtve, és amiket a félelmetes Ladon sárkány meg az éjszaka lányai, az úgynevezett heszperiszek õriztek. A probléma az volt, hogy senki nem tudta, merre van ez a kert.
Héraklész engedelmesen nekilátott, hogy megkeresse a titokzatos helyet, mert égett a vágytól, hogy nagy hõstettet hajtson végre. Mindenfelé keresgélt, kérdezõsködött és kutatott, de nem járt eredménnyel.
Végül Néreusz, a tenger istene elárulta neki, amit tudni akart: A Heszperiszek Kertje a világ peremén túl, egy eldugott helyen található, ott, ahol Atlasz tartja erõs vállain az ég boltozatát.
A félisten azonnal nekivágott. Veszélyekkel teli, ismeretlen tájakon vándorolt, hatalmas és vérszomjas lényekkel került szembe, de végül megérkezett arra a helyre, ahol Atlasz a vállain tartotta az eget. A közelben terült el a lonc- és futórózsaillatot árasztó kert. A levegõ visszhangzott a nimfák túláradó kacajától, akik a sárkánnyal játszadoztak, és a fák között fogócskáztak.
Zeusz fia, aki csupán egy oroszlánbõrt viselt, s kezében hatalmas bunkósbotot tartott, attól félt, hogy a heszperiszek megpillantván õt, megrémülnek tõle és a fegyverétõl, ezért nem mert belépni. Odament az óriáshoz, és azt mondta neki:
"Nagyerejû Atlasz, te ismered a nimfákat. Nem mennél be a kertbe, és nem hoznád ki az almákat? Tõled nem ijedne meg. Addig én majd tartom helyetted az eget".
Atlasz boldogan beleegyezett, és gyorsan a félisten vállára helyezte a mennyek boltozatát. Majd boldog mosollyal belépett a kertbe.
Ahol állt, onnan Héraklész jól hallotta a fiatal lányok meglepett sikolyait, amint észrevették a titánt, majd a sárkány mély hangját, amint üdvözölte a belépõt. Három napig nem hallott Atlasz felõl, csak hallgatta a kertbõl kiszûrõdõ csengõ kacagást. A harmadik napon elõbukkant Atlasz, és az almákat a hõs lába elé helyezte.
- Héraklész barátom - mondta -, beszéltem a sárkánnyal, aki igen értelmes, és elmondta, hogy a heszperiszek dühösek, amiért elveszítették az almákat, meg aztán én is kifáradtam abban, hogy csak itt tartom az eget, és semmi szórakozásban nincs részem. Elárulom neked, hogy csodálatos napokat töltöttem a sárkány meg a nimfák társaságában - mondta és kacsintott. - Itt hagylak barátom, tartsd tovább az eget, én visszamegyek az isteni kertbe. De lásd, betartottam a szavam, és kihoztam neked az almákat.
- Rendben van, megértem - nyugtatta meg Héraklész -, a helyedben én is ezt cselekedtem volna. Csak még egy szívességet kérnék tõled.
- Kérj csak, amit akarsz.
- Te könnyedén megtartottad az egek boltozatát, de én nem vagyok hozzászokva, és kezd lecsúszni a vállamról. Szeretnék egy párnát tenni a fejemre, nehogy leessen róla.
- Rendben van. Majd én tartom addig, amíg a párnát a fejedre teszed. - Azzal a gyanútlan óriás átvette az eget. A félisten, aki csak erre várt, amilyen gyorsan csak tudott, félreugrott, felkapta az almákat, és elszaladt.
- Sárkány, sárkány, megszökik! - kiáltotta a dühös Atlasz, de a sárkány csak kidugta a fejét a kertbõl, és azt mondta:
- Ostoba vagy, megérdemled a sorsod. Én figyelmeztettelek, hogy ne bízz a hõsben. Most már senki nem fog a helyedre állni. - Azzal, mivel a heszperiszek hívták bújócskát játszani, a sárkány visszabújt a kertbe, s otthagyta szegény Atlaszt, aki tovább tartotta terhét.